Ki is valójában Jézus?

A neve mindenütt ott van. Káromkodásban, karácsonyi díszekben, festményeken, filmekben, egy régi templom falán a faluban, ahol felnőttél. Épp ezért nehéz tisztán látni: annyi réteg rakódott rá, hogy a személy maga homályba veszett. Ha valaha megálltál, és megkérdezted magadtól, ki volt ez az ember valójában, a kulturális díszlet mögött, akkor jó helyen jársz.

Ez az oldal két dolgot választ szét: mit tudni Jézusról mint történelmi alakról, és mit állít róla ezen felül a kereszténység. A kettő nem ugyanaz, és tisztességtelen összemosni őket. Nem kell hitet gyakorolnod ahhoz, hogy elolvasd.

Néhány fogalom előre

Olyan olvasóknak, akiknek nincs egyházi hátterük:

• A názáreti Jézus egy zsidó vándortanító volt, aki az első században, a rómaiak által megszállt Júdeában élt. Kr. u. 30 körül a római kormányzat kivégezte egy keresztre feszítés nevű módszerrel.
• Krisztus egy cím, nem vezetéknév. A héber Mászíah (Messiás) görög fordítása — a felkent, a zsidó hagyományban régóta megígért szabadító alak. A legelső keresztények így hívták Jézust.
• Az evangéliumok Jézus életének négy rövid leírása — Máté, Márk, Lukács és János —, amelyeket követői írtak a halála utáni évtizedekben.
• A feltámadás az a keresztény állítás, hogy Jézust a kivégzése után három nappal többen, név szerint ismert tanúk, élve látták.

Egy rövid, őszinte válasz

Történelmi értelemben Jézus egy valóságos ember, akiről a legtöbb szakember — hívő és nem hívő egyaránt — egyetért, hogy létezett, tanított, és a rómaiak kivégezték. A kereszténység állítása ezen túlmegy: hogy ez az ember Isten volt emberi alakban. Ez a második állítás az, ami körül minden forog.

A történelmi alak elég szilárd

Kezdjük azzal, amiről a legkevesebb a vita. Egy zsidó tanító, akit Jézusnak hívtak, az első század elején élt Galileában és Júdeában. Vándorolt, tanított, gyógyításokról szóló hírek övezték, és összeütközésbe került a vallási és a római hatóságokkal is. Kr. u. 30 körül keresztre feszítéssel kivégezték Poncius Pilátus, a római helytartó alatt.

Ezt nem csak keresztény források rögzítik. Egy Josephus nevű zsidó történész, és egy Tacitus nevű római történész is — mindketten az első század végén, második század elején írtak — megemlítik őt és a kivégzését, kívülállóként, akiknek nem volt érdekük egy keresztény mozgalmat népszerűsíteni. A puszta létezésének tagadása ma a történészek között ritka álláspont.

A saját magáról tett állításai voltak a botrány

Ha Jézus csupán bölcs erkölcstanító lett volna, valószínűleg nem végzik ki. Ami körülötte a feszültséget okozta, azok a saját magáról tett állításai voltak. Az evangéliumok — Jézus életének négy korai leírása — szerint úgy beszélt és cselekedett, mint akinek olyan tekintélye van, ami hagyományosan egyedül Istenét illeti.

Az egyik leírás egy jelenetet ír le, amelyben Jézus megbocsátja egy ember bűneit, mire a jelenlévő vallási tudósok megbotránkoznak — mert az ő felfogásukban bűnt megbocsátani egyedül Isten tud. A kérdésük, amit a szöveg rögzít, éppen ez volt: "ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?" A jelenet nem azért van feljegyezve, mert Jézus tagadta a vádat. Azért, mert nem tagadta.

A kereszténység állítása: nem csak Istenről beszélt, hanem őt mutatta meg

Itt válik szét élesen a történelmi alak és a keresztény állítás. A kereszténység nem azt mondja, hogy Jézus egy különösen istenközeli ember volt. Azt mondja, hogy Isten lépett be a történelembe emberként — hogy amikor Jézust nézed, azt látod, milyen Isten.

Az egyik korai keresztény leírás, a János néven ismert evangélium, egy jelenetet őriz, amelyben egy tanítványa arra kéri Jézust, mutassa meg nekik Istent. A válasz, amit a szöveg neki tulajdonít: "Aki engem lát, látja az Atyát." Az Atya itt az, ahogyan Jézust idézik, amikor Istenről beszél. Ez az állítás — hogy egy konkrét emberi életben, egy konkrét arcban Isten lett látható — a kereszténység sarokköve. Nem díszítmény rajta; ez maga az épület.

Pál, egy korai keresztény vezető, aki a keresztény iratok mintegy harmadát írta, ugyanezt így fogalmazta egy levélben, amelyet a kisázsiai Kolosséba küldött: hogy Jézus "a láthatatlan Isten képe." A gondolat nem az, hogy Jézus hasonlított Istenre. Az, hogy őt látni annyi, mint Istent látni.

Miért nem elég azt mondani, hogy „jó tanító volt”

Sok kultúrában — Magyarországon is — kényelmes középút, hogy Jézus egy tiszteletre méltó bölcs volt, egy erkölcsi példakép, akit nem kell komolyan venni a rá vonatkozó nagyobb állításokban. A gond ezzel az, hogy ő maga nem hagyta nyitva ezt a kényelmes középutat.

Egy ember, aki azt állítja magáról, amit Jézus állított — hogy bűnöket bocsáthat meg, hogy őt látni annyi, mint Istent látni —, vagy igazat mond, vagy nagyot téved, vagy szándékosan félrevezet. A „bölcs erkölcstanító, de semmi több” lehetőség épp az, amit a saját szavai kizárnak. A kereszténység szerint az első lehetőség igaz, és a feltámadás — az az állítás, hogy a kivégzése után három nappal élve látták — az a nyilvános jel, amire ezt alapozza. Ennek külön oldala van itt.

És most?

Ha Jézus alakja mostanáig háttérdíszlet volt, és most hirtelen kérdéssé vált — ha nem tudod, hova tegyed —, arról lehet beszélni. A csevegésünk ingyenes, magánjellegű, és a te nyelveden folyik. Te kezded; te fejezed be, amikor csak akarod. A legközvetlenebb út egyébként az, hogy elolvasd az egyik rövid életleírást magad: a Márk néven ismert a legrövidebb, körülbelül másfél óra.

Honnan van ez a Bibliában

• Márk 8,29 — a kérdés, amit Jézus a követőinek tesz fel: „ti kinek mondotok engem?”
• János 1,14 — a keresztény állítás, hogy Isten emberré lett
• János 14,9 — "Aki engem lát, látja az Atyát"
• Kolossé 1,15 — Jézus mint „a láthatatlan Isten képe”
• Filippi 2,6–7 — a korai keresztény leírás Isten emberré válásáról
• Lukács 5,20–21 — a jelenet, ahol Jézus bűnöket bocsát meg, és ez megbotránkoztat